Arcképcsarnok

Külföldiek, aki életük álmát adták a magyar szabadságért

Marjolein te Winkel De Verloren Spelen című könyve alapján

Ada den Haan

úszó

Éppen társainak mutogatta az uszodában olimpiai formaruháját, amikor szóltak neki, hogy az utazás elmarad. Figyelte a magyar forradalomról szóló híreket, a bejelentést azonban megrökönyödve fogadta. Tovább edzett, hogy 200 méteres mellúszásban megdöntse a világcsúcsot, amelyet sikerült is több mint 2 másodperccel megjavítania. Távollétében Ursula Happe 6.7 másodperccel gyengébb teljesítménnyel lett olimpiai bajnok Melbourne-ben.

Cocky Gastelaars

úszó

A hollandok talán legnagyobb aranyesélyeseként várta az olimpiát 18 évesen. 1956-ban kétszer is megjavította a 100 méteres gyorsúszás női világcsúcsát. Még novemberben, a különböző eszközök segítségével is csak 17 Celsius fokosra melegített medencében edzett csapattársaival. A rádióból tudta meg, hogy nem utaznak Melbourne-be. Vigasztalhatatlanul sírt. „Melbourne törést jelentett a pályafutásomban, lemaradtam egy biztosnak tűnő éremről. Két évvel később Budapesten jártam az utcákat, a házak falát mindenütt golyónyomok csúfították, a forradalom sebeit saját szememmel láttam.”

Hermann Gericke

úszó

A svájci sportoló nem csak az olimpiai bojkottal fejezte ki szolidaritását a magyar néppel. Míg más országok úszói Melbourne-ben mérték össze erejüket, Gericke aktívan részt vett a Nemzetközi Vöröskereszt magyarokat segítő munkájában. 1956 novemberében külön megbízást kapott (ORDRE DE MISSION), amelynek teljesítése során két vöröskeresztes teherhajóval nagy mennyiségű burgonyát hajóztatott le a Dunán Budapestre, így segítve a magyarokon. Az olimpiát követően több társával együtt megalakította a „Melbourne club”-ot, az ausztrál olimpiáról lemaradó svájci sportolók klubját. Gericke a társaság elnökeként minden évben találkozókat szervezett az olimpikonoknak.

Eef Kamerbeek

tízpróbázó

Saját bevallása szerint Melbourne-re készülve tonnányi izzadságot hagyott maga mögött, sokszor addig edzett, míg a lába össze nem csuklott. Heti 48 órát dolgozott a Philips cég alkalmazottjaként, szabadidejében balett órákon vett részt, hogy a gátfutásnál fontos hajlékonyságát fejlessze, bokszolni járt, hogy karját erősítse a dobó számokhoz. Nem nyugodott bele a NOC döntésébe. „Miközben a levegőbe emelkedett a repülőgépem, az ablakból észrevettem az Olimpiai Stadiont, amelyben éppen kezdetét vette az ünnepség. A melbourne-i frusztrációt soha nem tudtam feldolgozni.”

Puck van Duyne-Brouwer

rövidtávfutó

A családalapítás küszöbén lévő, 1952-ben 200 méteren olimpiai ezüstérmes atléta elhatározta, az 1956-os verseny kedvéért háttérbe szorítja magánéleti ambícióit, és mindent feltesz az aranyérem megszerzésére. Az olimpia évében 100 méteren megdöntötte Hollandia nyolcéves csúcsát, fényes reményekkel utazott ki Ausztráliába. Mélységes felháborodással fogadta az amszterdami döntést. Melbourne-ből az Egyesült Államokba utazott, ahol dühének hangot is adott a De Tijd napilapban – heves hangú olvasói levelek sorát indítva el ezzel; volt, aki az orosz tankok elé vetette volna. Utóbb úgy fogalmazott, a gyermekei jelentették neki az aranyérmet, amelyért hiába küzdött éveken át.

Wim Mosterd

vízilabdázó 

Nyílt medencében készült a vízilabda csapat az olimpiára, a novemberi hidegben bérelt gőzmozdonnyal melegítették a vizet. Wim Mosterd hetente kétszer tábori ágyon aludt az uszodában. Hivatalos értesítést nem kaptak a bojkottról. „A fejünk fölött határoztak rólunk.” Egyetértett a szándékkal, de nem értette, miért csak a hollandok, svájciak és spanyolok maradnak távol. „Annyit hallottuk 1956 őszén a magyar Himnuszt, hogy egy életre a fülemben ragadt. Néhány évvel később találkoztam magyar vízilabdázóval, aki megkérdezte, kik voltak ott a holland válogatottból Melbourne-ben…” Pályafutása során sokszor járt Egerben, előszobájának falán a magyar Parlament képe függ.

Ab van Grimbergen

gyeplabdázó

„Minimum két és fél órába tellett, míg Eindhovenből eljutottam az amszterdami edzésekre. Gyakran elaludtam a vonaton, és Nijmegenben vagy Maasrichtban ébredtem fel.” Az aranyesélyes gyeplabda csapat az utolsó edzésén kapta a hírt: a kiutazás elmarad. „Mindenki máshogy próbálta feldolgozni a csalódottságát. Néhányan elmentek piálni. Én Thorn van Dijck csapattársammal Utrechtbe utaztam, és nekiálltunk squashozni. Ütöttük dühből a labdát, hogy megszabaduljunk frusztrációnktól. A bojkott hatására döntöttem úgy, hogy abbahagyom a gyeplabdázást.” A bojkott hátteréről: „A hollandok rendkívül intenzíven, érzelemből élik meg az eseményeket, Hollandia nem hűvös ország.”

Fred van Dorp

vízilabdázó

Az ’50-es években rendszeresen játszott a holland vízilabda csapat Magyarország és Szovjetunió ellen, Fred van Dorp szerint a politika sohasem volt szempont, nem beszéltek róla az ellenfelekkel. Ha Hollandiába érkezett a másik csapat, sokszor saját házukban adtak szállást a hollandok a csapattagoknak, mert nem tudtak drága hotelt foglalni. Van Dorp a NOC döntését elhamarkodottnak tartotta. „Keserű pirula volt ez nekünk. Amikor hallottam a szovjet–magyar vízilabda meccsről, óhatatlanul elfogott az indulat: ezek ott játszanak egymással, mi meg itthon ülünk…”

Hans Sleeswijk

vitorlázó

„Magyarország lerohanását én is felháborítónak tartottam, de különbséget tettem az orosz katonák és az orosz sportolók között.” Világkörüli vitorlázó turnét tervezett a melbourne-i olimpia utáni hetekre. Hat társával együtt útra készen, összecsomagolt bőrönddel várta az indulást, a hajókat pedig már korábban előreküldték Melbourne-be. Minden részletet megterveztek. A 21 éves versenyző az olimpiai falu és a versenyhelyszín közötti közlekedést megkönnyítendő kivitetett egy biciklit is magának. A kerékpár Ausztráliából évekkel később, Amerika és Anglia érintésével jutott vissza Hollandiába.

Coen Niesten

kerékpáros

A 18 éves kerékpáros élete első olimpiájára sok éven át, viszontagságos körülmények között készült. „Eleinte egy régi focigatyában edzettem, a szél azonban folyton felfújta a szárát, ezért édesanyám varrt nekem egy olyan nadrágot, amelyet alul meg lehetett kötni. Később a feleségem hátsó zsebes pólót készített, hogy oda tudjam tenni az elemózsiát. Egész évben edzettem, naponta négy és fél órát.”

Jan Buis

kerékpáros

Az olimpiák történetében először 1956-ban gondoskodott a holland ruha- és cipőipar a holland csapat felszereléséről, összesen mintegy 30 ezer gulden értékben. A média kiemelt figyelme mellett, Cocky Gastelaars úszónő és Jan Buis kerékpáros mutatta be a formaruhákat. A fiatalember ausztráliai emigránsként az olimpia helyszínéről tért vissza Hollandiába, hogy a korabeli előírásoknak megfelelően holland földön teljesítse a szerepléshez szükséges szintet. Sikerült neki, mégsem utazhatott a csapattal haza, Ausztráliába.

Forrás: Ackermann Sándor - Csillag Péter - Marjolein te Winkel - Rosonczy-Kovács Mihály kutatása, amelyből könyv készül "Elveszett olimpia" címmel. Kiadó: Magyar Napló. Megjelenés: 2017 novembere 

A programot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatja.